Melák

Egy nagyra nőtt hason domborodott a szöveg „….halnod kell” – hogy kinek és milyen körülmények között, az a pocak másik oldalára került, így csak a hírhedt irredenta zenekar neve a kép felém eső oldalán adhatott némi tippet a teljes mondatra.

A fekete, gusztusatalanul agyonszitázott zenekari pólón ott volt minden „szittya-kellék” a turultól, az árpádsávosra mintázott nagymagyarországig, elsővilágháborús sisakon át….és nincs kizárva, hogy a hatalmas has másik oldalán még ott ült Wass Albert is a csodaszarvas hátán….

A pólót egy magas nagydarab férfi viselte. Nem volt rajta tetoválás – pedig a „justice for Hungary” hangulatban stimmelt volna az alkarjára, rögtön mellette székely rovásírással az „Örökre a Tied…” is…de ilyesmiről szó sem volt. Farmert viselt, nem szakadtat, normálisat. Tiszta, értelmes arca volt, kék szeme, arcán gyermekien ártatlan kifejezéssel próbált egyensúlyozni a mozgó villamoson, kapaszkodni nem tudott, mert egy hatalmas bőrönd volt nála, amit két kézzel tartott. Udvariasan araszolgatott előre, nem akart senkit meglökni. Hirtelen felállt előtte egy hatvanas nő. Majdnem elsodorta a pólós melákot, aki a hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, kishíján hanyatt esett. A nő nem vett tudomást arról, hogy majdnem fellökött valakit, a majdnem fellökött valaki pedig egy szót sem szólt, de még egy utálkozó grimasz sem suhant át az arcán, visszanyerte az egyensúlyát és centinként araszolgatott tovább az ajtó felé, amikor is szinte pontosan lejátszódott az előző jelenet, csak most egy idősebb férfi ugrott fel az ülésből és kezdett az ajtó felé nyomulni. A pólósnak megint hirtelen meg kellett torpannia, a bőröndöt elrántania az útból és megint elvesztette az egyensúlyát. Senki nem mondta neki hogy bocs, senkinek nem mondta ő sem, hogy „a kurvvaanyád…”. Fura volt. Mást vártam. Előítéletből? Nem. Tapasztalatból. …és mégis. Amikor egy nagymama unokástól hátulról lökött egyet a nagydarab férfin, miközben az unoka a szűk ülések közötti csapáson előrefurakodva végiggyalogolt a férfi szandálból kikandikáló meztelen lábujjain a pasi még mindig nem kezdett el szitkozódni. Rámosolyogtam – sosem gondoltam volna, hogy életemben valaha akárcsak egy félmosoly-félét is küldök egy „annak” a zenekarnak a pólóját és jelképeit viselő ember felé. Visszamosolygott. Mosolyában renegeteg értelem, kedvesség és megbocsátás volt a világgal szemben, aminek lakói sietnek és tudomást sem vesznek a másik emberről. Reakciójában nyoma sem volt annak az agressziónak, amit a pólója jelképei szimbolizáltak…

Most azzal áltatom magam, hogy a melák valójában pszichológus-hallgató, aki azért vette magára ennek az undorító zenekarnak az undorító pólóját, mert „ Az átlagember viszonya az irredenta jelképekkel” címmel írja a szakdolgozatát és a rekciókat teszteli…vagy valami hasonló…. de nem, nem és nem lehet, hogy ez a szimpatikus, kedves, értelmes pasi odatartozzék. Oda. Azok közé.

Mert ha igen, akkor tényleg nagy gáz van.